Mondom a feleségemnek, hogy frusztrál, hogy műszaki dolgokban rá hagyatkozom (mer'hogy ez pasi történet lenne) - tényleg, egy IKEA-bútorral én két hétig ellennék, neki félóra.
És mit mond a nyavalygásomra, hogy még tovább alázzon?
"Szoptatásban is jobb vagyok!"
Azt hiszem, szeretek családban élni.
Szólj hozzá!
Nem akartam én ezt a blogot folytatni, Egri Imre miatt csináltam meg, és írtam egy bejegyzést.
De ma hallgattam a rádiót, és a hazugságok olyan özöne szakadt rám cirka egy óra alatt, hogy mégis megírnék egy személyes történetet.
Amikor 18 éves lettem, 1985-ben, úgy gondoltam, hogy szeretnék (MSZMP) párttag lenni – ezt éppoly meggyőződéssel vallottam, mint pár évvel korábban azt, hogy számomra az igazi hivatás az, ha katolikus pap leszek.
Ez már csak ilyen: az idealisták eszmékben hisznek, rángatóznak ide-oda, mert nagyon akarnak valamiket – aztán ha nem teljesen hülyék, mindig pofára esnek, majd semmi sem marad belőlük, csak a folyton éber kritikai szellem, de építkezni már alig tudnak. Nem is tudom: a csalódott idealistát már csak egy hajszál választja el a gonosztól – legalábbis, ha a saját példámat veszem alapul.
Na, szóval, a sztori.
Negyedikesként a tanulmányi versenyek eredményei miatt is (de nem elsősorban ezért) egyre nagyobb lett a pofám. Még mindig kommunista akartam lenni, de kezdtem gátlástalan lenni, így egy töri órán, amikor az 1945-48 közötti időszakról volt szó, beledumáltam a tanárnő előadásába, és megkérdeztem, hogy miképp lehet úgy szabad választásokat rendezni, ha közben egy megszálló hadsereg katonái vannak jelen az országban – valami olyasmit mondtam, fene tudja már, hogy: ott állnak a tankok, attól mégiscsak félünk, nem?
A tanárnő megszakította az órát, kihívott. Ott álldogáltam a folyosón, amíg ő beszélt az igazgatónővel. Az egyébként vérkomcsi igazgatónő úgy döntött, hogy nem ő beszél velem, hanem kihívatta óráról a mentoromat, a magyartanárnőmet. Ő zaklatottan jött oda hozzám – épp a nagy verseny döntője előtt álltunk -, hogy mi a lófaszt csináltam. Elmondtam. Azt is elmondtam, hogy én jövőre be akarok lépni a pártba, de a hazugságot nem bírom.
Erre ő – muszáj-párttag – azt mondta, hogy kurvára fogjam be a szám, most segít, de utoljára. És szarjam le, mi hangzik el a töri órán, foglalkozzam a versennyel.
Rettenetesen megalázva jöttem ki a helyzetből, de elfogadtam. Hogy mi is történt akkor valójában, arra csak másfél év múlva, katonaként jöttem rá.
De nem, most sem szégyellem, hogy kommunista akartam lenni. Hiba volt, tévedés – de ebben a korban, abban a környezetben, az én családi hátteremmel azt lett volna a beteges, ha nem így érzek.
1 komment
1985-ben érettségiztem, kaptam mellé egy villamosgép-szerelői szakmunkás-bizonyítványt is - tanáraim szerint nem igazán érdemeltem meg, mivel én voltam az egyébként kiváló iskola történetének legtehetségtelenebb diákja. Ez így is volt, de mivel magyar meg töri versenyeket nyertem szakmányban, elnézték.
Az érettségi évében utaztunk ki apámmal a svéd rokonokhoz, ahol az unokatesóm már az első nap felvetette, hogy ne menjek vissza: jó szakmám van, ott keresik, ő segít a cégén keresztül, és ha minden jól megy, három év alatt svéd állampolgár lehetek.
Nem igazán gondolkodtam el az ajánlaton - bár lenyűgözött, hogy akkor és ott vehetek banánt, ahol és amikor akarok -, és kb. azt válaszoltam, hogy kultúrafüggő vagyok, azért jelentkeztem magyar szakra az egyetemre, mert ott vagyok otthon - a gépek annyira nem érdekelnek.
Totál hülyének nézett.
Ma már én is magam.