Nem akartam én ezt a blogot folytatni, Egri Imre miatt csináltam meg, és írtam egy bejegyzést.
De ma hallgattam a rádiót, és a hazugságok olyan özöne szakadt rám cirka egy óra alatt, hogy mégis megírnék egy személyes történetet.
Amikor 18 éves lettem, 1985-ben, úgy gondoltam, hogy szeretnék (MSZMP) párttag lenni – ezt éppoly meggyőződéssel vallottam, mint pár évvel korábban azt, hogy számomra az igazi hivatás az, ha katolikus pap leszek.
Ez már csak ilyen: az idealisták eszmékben hisznek, rángatóznak ide-oda, mert nagyon akarnak valamiket – aztán ha nem teljesen hülyék, mindig pofára esnek, majd semmi sem marad belőlük, csak a folyton éber kritikai szellem, de építkezni már alig tudnak. Nem is tudom: a csalódott idealistát már csak egy hajszál választja el a gonosztól – legalábbis, ha a saját példámat veszem alapul.
Na, szóval, a sztori.
Negyedikesként a tanulmányi versenyek eredményei miatt is (de nem elsősorban ezért) egyre nagyobb lett a pofám. Még mindig kommunista akartam lenni, de kezdtem gátlástalan lenni, így egy töri órán, amikor az 1945-48 közötti időszakról volt szó, beledumáltam a tanárnő előadásába, és megkérdeztem, hogy miképp lehet úgy szabad választásokat rendezni, ha közben egy megszálló hadsereg katonái vannak jelen az országban – valami olyasmit mondtam, fene tudja már, hogy: ott állnak a tankok, attól mégiscsak félünk, nem?
A tanárnő megszakította az órát, kihívott. Ott álldogáltam a folyosón, amíg ő beszélt az igazgatónővel. Az egyébként vérkomcsi igazgatónő úgy döntött, hogy nem ő beszél velem, hanem kihívatta óráról a mentoromat, a magyartanárnőmet. Ő zaklatottan jött oda hozzám – épp a nagy verseny döntője előtt álltunk -, hogy mi a lófaszt csináltam. Elmondtam. Azt is elmondtam, hogy én jövőre be akarok lépni a pártba, de a hazugságot nem bírom.
Erre ő – muszáj-párttag – azt mondta, hogy kurvára fogjam be a szám, most segít, de utoljára. És szarjam le, mi hangzik el a töri órán, foglalkozzam a versennyel.
Rettenetesen megalázva jöttem ki a helyzetből, de elfogadtam. Hogy mi is történt akkor valójában, arra csak másfél év múlva, katonaként jöttem rá.
De nem, most sem szégyellem, hogy kommunista akartam lenni. Hiba volt, tévedés – de ebben a korban, abban a környezetben, az én családi hátteremmel azt lett volna a beteges, ha nem így érzek.